T. C. Lang: A Lámpás nyomában: küldetés, mely a pokolba visz
T. C. Lang: A Lámpás nyomában: küldetés, mely a pokolba visz
Publio Kiadó, [Győr], 2016. 282 p.
Raktári jelzet: 648389
Ez volt az első new adult illetve angyalos könyv, amit olvastam; értékelésemben, ajánlómban próbálok objektív lenni.
Maga a történet érdekes volt, az ötlet nagyon tetszett: mármint ez a térben ugrálós, lánckeresős dolog. A regény elejével is megbékéltem, de aztán beindult hősnőnk, és azt hittem, kétoldalanként fogom addig rázni, amíg helyreáll az a valami a fejében, mert ez a lány mindenbe beleszólt, folyton belekeveredett valamibe, csak, mert nem volt képes nyugton maradni, amikor azt mondták neki. Ha ez volt a célja az írónőnek, hát ezt a karaktert remekül eltalálta, komolyan. Nem szeretem az ilyen szereplőket. Ha belebotlok egy ilyenbe, általában abbahagyom a könyvet, tényleg. Most azonban folytattam a történettel való ismerkedést.
A Lovasokkal való találkozás tetszett, jók voltak a karakterek, ötletes volt, ahogyan megszerezték a medálokat. A negyedik találkozás, a Viszallyal való affér volt talán a legjobb, de szerintem mindenki így van vele, aki olvasta a könyvet.
Az angyal személyisége, karaktere is jó volt, szimpatikus figura, akinek egyáltalán nem volt könnyű dolga Sarah mellett – az a lány tényleg nem normális, és mindezt arra fogja, hogy „szerelmes”.
Nem tetszett a könyvben Sarah nyomulása Ronaelre. Úgy érzem, feleslegesen túl lett írva ez a része a történetnek.
Ügyes volt a vége a regénynek. Amikor azt gondolod, hogy itt lesz vége, jön egy jó kis cselekmény, és a történet folytatódik. A végső lezárás is egészen kellemesre sikerült, kicsit talán hosszú lett a végén az egyik rész leírása, de nem vészes.
Összességében egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam a könyvet, kellemes kikapcsolódás, egy délután elolvasható, szórakoztató történet. És miután váltottam szót az írónővel, kiderült, hogy a Sarah karakterét szándékosan túlírta az elején, hogy jobban érződjön a lány jellemfejlődése a történetben – és ez sikerült, mivel a vége felé már nem volt annyira idegesítő a személyisége. :-)
A könyvtárban itt található.
Maga a történet érdekes volt, az ötlet nagyon tetszett: mármint ez a térben ugrálós, lánckeresős dolog. A regény elejével is megbékéltem, de aztán beindult hősnőnk, és azt hittem, kétoldalanként fogom addig rázni, amíg helyreáll az a valami a fejében, mert ez a lány mindenbe beleszólt, folyton belekeveredett valamibe, csak, mert nem volt képes nyugton maradni, amikor azt mondták neki. Ha ez volt a célja az írónőnek, hát ezt a karaktert remekül eltalálta, komolyan. Nem szeretem az ilyen szereplőket. Ha belebotlok egy ilyenbe, általában abbahagyom a könyvet, tényleg. Most azonban folytattam a történettel való ismerkedést.
A Lovasokkal való találkozás tetszett, jók voltak a karakterek, ötletes volt, ahogyan megszerezték a medálokat. A negyedik találkozás, a Viszallyal való affér volt talán a legjobb, de szerintem mindenki így van vele, aki olvasta a könyvet.
Az angyal személyisége, karaktere is jó volt, szimpatikus figura, akinek egyáltalán nem volt könnyű dolga Sarah mellett – az a lány tényleg nem normális, és mindezt arra fogja, hogy „szerelmes”.
Nem tetszett a könyvben Sarah nyomulása Ronaelre. Úgy érzem, feleslegesen túl lett írva ez a része a történetnek.
Ügyes volt a vége a regénynek. Amikor azt gondolod, hogy itt lesz vége, jön egy jó kis cselekmény, és a történet folytatódik. A végső lezárás is egészen kellemesre sikerült, kicsit talán hosszú lett a végén az egyik rész leírása, de nem vészes.
Összességében egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam a könyvet, kellemes kikapcsolódás, egy délután elolvasható, szórakoztató történet. És miután váltottam szót az írónővel, kiderült, hogy a Sarah karakterét szándékosan túlírta az elején, hogy jobban érződjön a lány jellemfejlődése a történetben – és ez sikerült, mivel a vége felé már nem volt annyira idegesítő a személyisége. :-)
A könyvtárban itt található.
2019.01.14.
