Gozsdu Elekre emlékezünk

Mikszáth-tal, Peteleivel egy időben jelentkezett az irodalomban, előbb két regénnyel, majd nagy feltűnést keltő novellagyűjteményével. Írt színművet is, hogy aztán egy évtizeden át több száz, igénnyel megírt levélben mondja el véleményét a világról, a művészetről.
Ercsiben született macedón–román–szerb családban. Jogot tanult, de korán érdekelni kezdte a filozófia és a természettudomány. Egy ideig újságíróskodott, majd Fehértemplomban, Karánsebesen, illetve Temesváron volt ügyész. Művészetének kiteljesedése a fehértemplomi időszakra esett, majd törés következett be pályáján. Élete utolsó évtizedeiben alig írt valamit, egy–két elbeszélést évente, inkább szépművészettel foglalkozott. Ez visszahúzódó természetével, és sok időt felemésztő ügyészi munkájával magyarázható.
Az első világháborúban elveszíti a fiát; testileg–lelkileg megtörve halt meg 1919-ben.

Gozsdu művészetét nagyban meghatározta a vidéki élet nyomasztó egyhangúsága. Köd című regényének hősei is ebben a társadalmi–szellemi elmaradottságban kínlódnak.
Teljesebb értékűt a novelláiban alkotott a szerző. Az irodalom értői már első novelláskötetére felfigyeltek 1886-ban (Tantalus), és már a korabeli kritika felfigyelt analitikus hajlamára, filozófiai hangvételére. Justh Zsigmond naplójában úgy ír a gyűjteményről, mint egyik kedves olvasmányáról.
Gozsdu hősei meghasonlott lelkek, az élet kifosztottjai; olyan magányosak, mint maga az író (Az étlen farkas, Egy néma apostol). Különleges emberek, állandó létbizonytalanság fenyegeti őket, jobb sorsra érdemes, akaratgyenge lények csaknem mindannyian. Nincs erejük akarni sem, éppen ezért meghasonlanak a világgal, gyakran önmagukkal is, életük csalódások sorozata (Egy falusi mizantróp).
S mert Gozsdu áldozatai a lét alapkérdésein vívódnak, gyakran szimbólumokkal ötvözött monológokban vallják meg kihullásukat az emberi közösségből.

Gozsdu értékes levelezése pedig a magyar irodalmi szecessziónak is figyelmet érdemlő dokumentumai.