100 éve hunyt el Gárdonyi Géza (1863–1922) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus

A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjeként ismeri (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Szintén jelentős a költői és drámaírói munkássága. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek közhelyein túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).
Noha Gárdonyi néhány művében célzatosan az ifjúsághoz szólt történetmesélési szándékkal, legjelentősebb történelmi regényeinek megírását nem az újabb generációk szórakoztatása vagy nevelése motiválta. Az utókor azonban az 1940-es–1950-es évek óta az ifjúsági szerzők között tartja számon. Az Egri csillagok, A láthatatlan ember és az Isten rabjai iskolai olvasmányok lettek, amelyeket szívesen forgatott a tanulóifjúság. Legismertebb művét, az Egri csillagokat napjainkig mintegy húsz nyelvre fordították le, A Nagy Könyv címen futó 2005-ös felmérés során, az olvasóközönség szavazatai alapján pedig a legnépszerűbb magyar regénnyé választották.

A szöveg és kép forrása: hu.wikipedia.org