Palugyay Imre, ifj. (1818. október 6. – 1866. december 7.)

Rozsnyón tanult bölcsészetet, Kassán járt jogi tanfolyamra. 1840. szeptember 24-én avatták ügyvéddé. Ez év végétől a Helytartótanács gyakornokaként, 1846. július 16-ától a királyi könyvbíráló főhivatal tollvivőjeként tevékenykedett. 1847. december 29-én az MTA levelező tagjává választották. 1848 tavaszán Szemere Bertalan belügyminiszter a Fényes Elek vezetése alatt álló OSH tagjává nevezte ki. Az egyházi sematizmusok és egyéb hivatalos források alapján összeállította a törvényhatóságok és a nagyobb települések népesség-nyilvántartását, amely az újoncozás alapját képezte. A kormány menekülése után Pesten maradt, és szerepet vállalt a Windisch-Grätz-féle ideiglenes polgári közigazgatásban. 1849 februárjában a tanulmányi osztály titoknoka, szeptemberben a pesti főispánság titkára, 1851 márciusában királyi tanácsos lett. Feladata a magyar – az MTA-val, a Nemzeti Színházzal és az OMGE-vel kapcsolatos – ügyek intézése volt. 1858. szeptember 10-én a helytartóság pozsonyi osztályának titkárává nevezték ki császári tanácsosi címmel. A kispalugyai családi birtokra visszavonulva töltötte utolsó éveit.

Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása című négykötetes művében Buda, Pest, számos szabad királyi város, a Jászkun kerület, Külsú-Szolnok, Békés, Csanád, Csongrád és Hont vármegye történetét, földrajzi-természeti adottságait és korabeli viszonyait dolgozta fel levéltári és szakirodalmi források, illetve népszámlálási adatok, lélek- és adóösszeírások alapján. (Békés megye tárgyalása valószínűleg Szakál Lajos volt főjegyző munkája.) A mű történeti fejezetei a kutatók érté-kelése szerint számos tévedést tartalmaznak, a forráskritikai hiányosságok miatt kevésbé használha-tók, a „kortárs” részek azonban jelentős forrásértéket képviselnek a hivatalos adatok bőségének köszönhetően. Szemlélete ugyanakkor már a maga korában is elavultnak számított; Keleti Károly minden érdemével együtt az „államrajzi” és a – még kiforratlan – tudományos igényű statisztika közötti átmenetnek tekintette.
Utolsó nagyobb lélegzetű művében Palugyay Pozsega, Szerém és Verőce vármegyét, valamint a gradiskai, a bródi és a péterváradi határőrvidéket mint Magyarország „elválaszthatatlan” részeit írta le, amelyek soha nem tartoztak Horvátországhoz. (A „kapcsolt részek” jogviszonyaival foglalkozott az 1848 elején megjelent Túrmező oklevelekkel kísért jogtörténeti ismertetésében és Dalmácia „hazánkhoz való viszonyairól” készített akadémiai székfoglalójában is.).
Cikkeit a Tudományos Gyűjtemény, az Új Magyar Múzeum és a Magyar Sion közölte. Az Egyetemes Magyar Encyclopaedia munkatársa volt.