Bácskay András: Orvoslás az ókori Mezopotámiában

Bácskay András – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Ókortörténeti Tanszékének oktatójának – nemrég megjelent műve, korábbi szakdolgozatán, illetve doktori disszertációján alapul, amelynek címe Láz az ókori Babilóniában. A kötet az ún. lázszövegek korpusza és értelmezése. Könyve koherens áttekintést nyújt az ókori mezopotámiai orvosi szövegekről és az alkalmazott gyógyító eljárásokról, legyenek azok fizikai beavatkozások vagy ráolvasások, amely során a ráolvasópap az istenek segítségével végzi el a bajelhárítást. 

 

A L’Harmattan Kiadó által megjelentetett könyv egyik legnagyobb érdeme, hogy a forrásokat – amelyeket magyar nyelven olvashatunk – a lehető legrészletesebben ismerteti a szerző. Olyan ékírásos szövegeket ad közre, amelyekből megtudhatjuk, hogy milyen betegségek gyötörték a kor emberét, miféle eljárásokkal kezelték őket, valamint, hogy milyen növényeket és tárgyakat használtak az „orvosok” vagy a ráolvasópapok. Ezen kívül betekintést ad a kutatások különféle irányaiba, és – ahogyan a szerző is írja – „az ókori források értelmezésének különböző megközelítéseibe.” A könyvet olvasva világosan kirajzolódik, hogy mennyire nincs egységes álláspont  több kérdésben az egyes kutatók között. Hogy csak két rövid példát említsek: az első, hogy a páciens a rítusok során csupán asszisztál vagy maga is cselekszik, a második problémakör, hogyan osztályozzák egyáltalán az egyes betegségeket. 

 

A legkorábbi források – amelyek sumer nyelven íródtak – az időszámításunk előtti harmadik évezred végéről származnak (Ebla, Ur), a legkésőbbiek pedig a hellenisztikus korban (hellenisztikus kori Babilónia), tehát az időszámításunk előtti IV-I. században keletkeztek. 

 

A fennmaradt ékírásos szövegeket két nagyobb csoportra osztja Bácskay András, amelyeket nagyon egyszerűen tudományos és nem tudományos szövegeknek nevez. Előbbihez tartozik az egyik legjelentősebb csoportja eme orvosi szövegeknek, a terapeuta szövegek [például: Láz elleni recepteket tartalmazó gyűjteményes tábla részlete (BAM II, 147: obv. 1–12 sorok)], az utóbbihoz pedig – többek között – a jogi, illetve adminisztratív szövegek, amelyekből a szerző a sokak által ismert Hammurapi törvénykönyvének egyik passzusát is megemlíti (a könyvön kívül lásd: Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Budapest, 2003, Osiris Kiadó. 153–154. p.). 

 

A forrásokra támaszkodva részletesen bemutatja például, hogy milyen edényekben, mérlegeken mérték, illetve tárolták a gyógyhatású anyagokat – amelyeknek még a mennyiségét is számon tartották –, valamint hogy ezeket az anyagokat milyen késekkel aprították fel, őrölték meg, miként készítették el őket, illetve hogyan alkalmazták azokat. A növények használata mellett külön figyelmet fordít az amulettek alkalmazására is. Nemcsak az elkészítéshez való eszközöket mutatja be a szerző, hanem a beavatkozásokhoz használt késeket, tűket, kanalakat is. Megtudhatjuk, mennyire ismerték az emberi test anatómiai felépítését, és milyen eljárásokat használtak az egyes testen megjelenő vagy azon belül keletkezett problémák kezelésére. Feltárul előttünk az is, hogy az egyes betegségeket mely isteneknek, démonoknak tulajdonították, legyen az fogfájás vagy láz, de foglalkozik azokkal az istenekkel is, akiknek gyógyító erejük segítségével kezelték a betegeket. 

 

Bár az ókori orvoslás témaköre mindig is érdekelt, de ennyire alaposan és jól megírt könyvet  magyar nyelven eddig még nem olvastam. Véleményem szerint a könyvet – nagy valószínűséggel – egy szűk réteg, illetve olyan kutatók fogják elolvasni, akik az ókori mezopotámiai orvoslással, esetleg az ékírásos forrásokkal foglalkoznak, mégis bátran ajánlom mindenkinek, mert nagyon érthetően és összeszedetten ír a szerző erről a nem túl hétköznapi témáról.

 

A könyvtárban itt található.