Tar Sándor: Vén Ede

„Tar Sándor 'ott' maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.” – Bodor Ádám

Tarságok sorozatcímmel jelentek meg Tar Sándor írásai a debreceni szerkesztésű vagy.hu online felületen 2003 szeptembere és 2005 januárja között. Ezek a tárcák, melyeket az író közvetlenül a halála előtt publikált, közel tíz éve elektronikusan sem lelhetők fel, nyomtatott formában pedig most olvashatók először, így a 2018 végén megjelent Vén Ede című kötet fontos adalék a huszadik század második felének egyik legkiválóbb és legfontosabb írójának életművéhez.

A kötetben olvasható ún. kocsmatárcák elbeszélő-címszereplője Vén Ede, akinek alakjában – egyfajta alteregóként – a szerző önmagát szerepelteti, és bár teljes azonosságról nem beszélhetünk, számos életrajzi hasonlóságot figyelhetünk meg kettejük között, mint például a munkahelyről való elbocsátás keserűsége, a besúgói múlt, a munkanélküliség, a kirekesztettség, és a nincstelenség miatt a kocsmákba és az alkoholizmusba való menekülés. Bár Vén Ede a kocsmában inkább csak szemlélő, a vitákat és eseményeket rögzítő figura, általa Tar belülről láttatja pénztelen és kilátástalan sorstársainak mindennapjait, gondolkodásmódját, léthelyzetét.

Mind az ötven rövid, másfél oldalas írás kivétel nélkül kötődik valamilyen debreceni történéshez, közéleti aktualitáshoz, melyeket a Potya nevű kocsma törzsvendégei, azaz a társadalom perifériájára szorultak, a kisemmizettek perspektívájából ismerhetünk meg. A tárcák egyik gyakori témája azok a várost érintő kérdések, melyekről rendszerint az ott lakók megkérdezése nélkül, a fejük fölött döntenek. Tar hírt ad az ezredfordulón rohamtempóban átalakuló városban tapasztalható állapotokról, Vén Ede szóhasználatával, arról „a városrendezési hisztériáról”, melynek köszönhetően a régi, Debrecen arculatát meghatározó épületek helyére újakat építenek. Az ezzel együtt járó újfajta szemlélet, egy új világrend előtt, mely a fogyasztásra, a plázák és a bankok világára épül, melyet az üzlet és gyakran kétes hátterű beruházások, valamint kimondva kimondatlanul a korrupció ural, az utca embere már egyre értetlenebbül és tehetetlenebbül áll. Az újhoz képest emlékeiben még a régi, letűnt világ is emberségesebbnek, élhetőbbnek tűnik. Egy egész társadalmi réteg, a munkásosztály hanyatlását prózájában páratlan módon rögzítő Tar korábbi műveiből jól ismert hang ebben a kötetnyi publicisztikában is megjelenik: a keserűség mellett finom humorral és részvéttel beszél azokról és azok helyett, „akik nem tudnak beszélni”.

Ez a vékony kötet nem csupán az író utolsó másfél évének lenyomata, de egy város, sőt magának az országnak is sajátos kordokumentuma. Ugyanakkor Tar Sándor ezen írásai ugyanúgy aktuálisak most is, mint írásuk idején, hiszen ha más-más apropó okán, de ugyanazokról az állapotokról beszél(né)nek ma is a Potya nevű kocsma törzsvendégei.
A Vén Ede mindenekelőtt irodalomtörténeti kuriózum, melyet Szilágyi Lenke fotói tesznek még különlegesebbé és teljessé.

A könyvtárban itt található.